Nem, sajnos egyik feladat sem volt olyan érdekes, hogy külön érdemes lenne írnom róla. Eszembe jutott azonban egy pszichológiai probléma, amiről nemrég olvastam, és az ismerete segített az időm rendes beosztásában.
A problémát a dollárárverés csapdájának is nevezik. A problémára egy Martin Shubik nevű közgazdász világított rá a 70-es években. Shubik - pszichológiai kutatásaival kapcsolatban - egy érdekes játékot talált ki.
Egy ember, a kiíró árverésre bocsát mondjuk 1000 Ft-tot. A kikiáltási ár 10 Ft, és egyszerre max. 100 Ft-tal lehet emelni a licitet. Az egyetlen furcsa szabály: nemcsak a győztesnek, hanem a másodiknak is fizetnie kell. (A szabályt dollárról átfogalmaztam forintra.)
A játéknak három kritikus pontja figyelhető meg. Az első, hogy egyáltalán el tud-e indulni a játék. Ehhez nem árt, ha egy buliban dobjuk fel az ötletet, ahol az emberek nem számolgatnak túl sokat. A kiíró hecceli a tömeget, ki az a hülye, akinek nem ér meg tíz forintot az ezres. A licit beindul, és mindenki bizakodva teszi az egyre nagyobb ajánlatokat, hisz jókora nyereségre tehet szert. 500 Ft-nál azonban újabb fordulópont következik: a játékosok rájönnek, hogy innentől már a kiíró is nyer, hiszen 2*500=1000. Egyre kisebb a vonzereje a lehetséges nyereségnek, mivel egyre közelítünk az 1000 Ft-hoz. Ugyanakkor a másodikat az egyre nagyobb lehetséges veszteség ellenfele felüllicitálására kényszeríti. Kialakul egy páros, aki vérre menő harcba kezd a győzelemért. A harmadik kritikus pont, az 1000 Ft-os ajánlat után már a győztes is csak veszt, de még mindig nem mindegy, hogy 100 Ft-tot veszít valaki, vagy mondjuk 1050-et. Sokszor előfordul, hogy az ezres végül 2000-ért kel el, s a kiíró kb. 4000 Ft-ot nyer. Mi ennek az oka? A tudat alatti nyerési vágy. Nem lehetek rosszabb a másiknál. Ha már ennyi energiát belefektettem, akkor nehogymár én veszítsek.
Mi az egyetlen nyerő stratégia? Időben kell abbahagyni, mielőtt még túl sok energiát ölünk a feladatba.
Én is ezt csináltam ma, a matek érettségin. Három feladat közül kettőt kellett megoldani. Az egyikbe túlságosan is belebonyolódtam, de a tudat alatti nyerési vágyam nem hagyta volna, hogy átugorjam. Végül nehezen erőt vettem magamon, a feladatot kihúztam, s ugrottam a másikra. Rengeteg időt és lehet, hogy jópár pontot nyertem ezzel a belátással.
De nemcsak egy felsőoktatási wannabe helyzetére alkalmazható ez az elmélet. Az első élő példa Nixon elnök viselkedése volt a vietnami háború alatt. Kezdetben demokráciáról és a szabadságjogok kiterjesztéséről beszélt, később azonban már az Egyesült Államok méltóságát hangsúlyozta. A világ legerősebb katonai hatalma nem veszíthet a komcsik ellen. Úrrá lett rajta a nyerési vágy.
A szakszervezeti sztrájkokon is érdekes megfigyeléseket lehet tenni. A felek először visszafogottan tárgyalnak, később azonban egyre inkább elvi, ideológiai síkra tolódik a vita. Már a cégnek is olcsóbb lenne fizetni és a munkásoknak is kevés a sztrájksegély, de egyikük sem enged, mert túlságosan belemerült a veszekedésbe, úgy érzi, nem lehet rosszabb a másik félnél. Ilyenkor érdemes kicserélni a tárgyaló személyeket újakra, akik még nem tüzesedtek át, vagy bedobni egy lényegtelen kérdést - mondjuk az új szemetesvödrök színét - ami mentén elindulhat egy általános megegyezés.
Jó tehát alaposan megfontolni, érdemes-e azt csinálni, amit csinálunk, hogy még időben kiszállhassunk. Ha valamibe már túl sok energiát fektetett valaki, akkor józan eszét szélnek eresztve a végsőkig kitart mellette.
További példák, elemzések és pszichológiai problémák olvashatók Mérő László Mindenki másképp egyforma című könyvében. (A példáimat is onnan vettem.)
